Tapasztalataim szerint az egyik legnagyobb belső feszültséget a hibátlanság – belülről vagy kívülről fakadó – elvárása okozza. Igyekszünk mindig a maximumot nyújtani, nem engedjük meg magunknak, hogy hibázzunk, pihenjünk, vagy akár csak egy pillanatra is megálljunk.
Miközben a tökéletességet hajszoljuk, egyre távolabb kerülünk az önelfogadástól, az önszeretettől, a valódiságtól, sőt az emberi kapcsolódástól is.
Nem vállaljuk fel önmagunkat: az érzéseinket, a gondolatainkat, a hibáinkat. Elfojtjuk őket, mosolygunk, küzdünk, túlélünk.
A tökéletesség iránti vágy sokszor nem motivál, hanem lebénít. Nem merünk lépni, elkezdeni, sőt még nagyot álmodni sem, mert ott motoszkál bennünk a kérdés: mi van, ha nem lesz olyan, mint elképzeltük?
Így maradunk a jól megszokott keretek között. Vegetálunk, elvagyunk – de igazán jól nem vagyunk. Ismerős érzés?
A tökéletlenségünk elfogadása ezzel szemben felszabadít, könnyebbé teszi a mindennapokat. A hibák és kudarcok a fejlődésünk részei. Tökéletlenségünkkel együtt is lehetünk elég jók, szerethetők és elég bátrak ahhoz, hogy cselekedjünk, elinduljunk.
Tudom, ez nem könnyű. Nem ezt tanultuk, nem ezt hoztuk otthonról. Gyerekkorunktól kezdve sokszor azt figyelték: mi nem jó, mit kellett volna másképp csinálni – pirossal aláhúzva.
Ez a piros jelzés ma is ott villog bennünk, amikor hibázunk, elrontunk valamit vagy elfelejtünk egy feladatot. Csakhogy már nem mások dorgálnak minket – hanem mi magunk.
Ahelyett, hogy megkérdeznénk:
– mit tanulhatok ebből?
– mit csinálhatnék legközelebb másképp?
– vagy egyszerűen elfogadnánk: most ez így sikerült.
És milyen ritkán vesszük észre a kis sikereket, azt, hogy valamit jól megcsináltuk, ügyesen megoldottunk, hogy jól végeztük el a feladatainkat. Belegondoltál már abba, mikor dicsérted meg Magad utoljára?
Fontos emlékeztetnünk magunkat arra, hogy az utunk nem küzdelem, hanem tanulás. Egy folyamat. Egy izgalmas, buktatókkal teli utazás.
A kérdés csak az: mit veszünk észre benne?
Csak az akadályokat és a kudarcokat? Vagy meglátjuk azt is, ami sikerült, ami előre vitt, amiért érdemes volt tenni?
Három apró önreflexiós eszköz, ami nekem is sokszor segít, amikor bekapcsol a tökéletességre való törekvésem:
– Figyeld meg, mikor válsz önmagad legnagyobb kritikusává!
Milyen belső párbeszédet folytatsz? Szidod és bántod magad, vagy képes vagy elfogadással és szeretettel ránézni arra, ami történt?
– Tedd fel a kérdést: „Mit tanulhatok ebből a helyzetből?”
Mi vezetett ide? Volt már hasonló helyzet az életemben? Mit csinálhatnék legközelebb másképp?
– Emlékeztesd magad: a valódi erő nem a tökéletességben, hanem az őszinteségben rejlik.
Nézz körül: senki sem tökéletes, mégis mennyi embert szeretünk a hibáikkal együtt.
Magunkat pedig miért olyan nehéz?
Gondolj bele, milyen felszabadító lenne saját magad felé is elfogadással, melegséggel és megértéssel fordulni.
Hiszen a legnagyobb inspirációt nem a hibátlan emberek adják, hanem azok, akik merik felvállalni a hibáikat, a kudarcaikat, és mernek emberiek, őszinték lenni.
Ha szeretnéd jobban körbejárni, hogy Te hogyan vagy ezzel a témával, ha jól esne elfogadással és szeretettel fordulni Magad felé, keress bátran.